A rendszerváltás egyik nagy ígérete volt a kelet-európai és kelet-közép-európai nemzetiségek, nemzeti kisebbségek problémáinak enyhülése, jogaik bővülése. Ehelyett más forgatókönyv érvényesült. A már létező föderációk (a Szovjetunió, Csehszlovákia, Jugoszlávia) fölbomlottak, a valaha domináns nemzetek (orosz, szerb) határon kívül rekedt nemzetrészeivel szemben – Horvátországban, a balti államokban – a legkeményebb diszkriminációt léptették életbe. Az Európai Unió kisebbségvédelmi struktúrái tehetetlennek bizonyultak, írta Tamás Gáspár Miklós. Ebben a kontextusban a kelet-közép-európai magyar kisebbségek a többiekétől kedvezően különböző státuszt vívtak ki maguknak egy időre. Emil Constantinescu elnöksége, Adrian Nastase miniszterelnöksége idején a magyarság pozíciója számottevően javult, s ezen olyan /Tamás Gáspár Miklós szerint abszurd/ magyarországi akciók se rontottak sokat, mint a „magyarigazolvány” és a népszavazási kezdeményezés a kettős állampolgárságról. A romániai magyar politika egyik alapvető dilemmája az, hogy az adott keretben sokkal többet már nem lehet elérni. Tamás Gáspár Miklós szerint a magyar politikai etikett azt követeli, hogy semminek se örüljünk, ami „a határokon túl rekedt, elszakadt nemzetrészeink, magyar véreink” körében történik. Az erdélyi magyarság problémái elsősorban nem közjogi, hanem gazdasági, mobilitási, demográfiai (népességfogyás, spontán asszimiláció) és kulturális természetűek, ezekre az aggodalmakra „az ottani értelmiség egy része intenzív wassalbertezéssel, árpádsávozással, turulozással és kopjafázással felel, ami bájos, de aligha célravezető. ”Szlovákiában, Ukrajnában, Szerbiában a fő probléma a nemzetállami-többségi sovinizmus félelmetes fölerősödése. Szlovákia a legföltűnőbb példa. A Fico-Slota-Meciar koalíció a legelvadultabb és magyarellenes rohamba kezdett. A magára hagyott kisebbség fenyegetve érzi magát. Teljesen közömbös, hogy a magyar politika képviselői, például Szili Katalin magyarországi parlamenti elnök milyen hibákat követtek el a Kárpát-medencei Képviselők Fóruma ügyében (vö. Hegedűs Dániel: „A Nagymagyar Játszótér és következményei”, Élet és Irodalom, 2008. október 3.), a szlovák sovinizmus offenzívája a felvidéki magyarokat sújtja. TGM nem ért egyet Hushegyi Gáborral, aki egyformán „hibásnak” tarja a magyar és a szlovák „felet”, s azt tanácsolja, hogy ne törődjünk Ján Slotával /H. G. : „Csak fekete vagy fehér” , Magyar Narancs, 2008. október 9./ A cikkíró szerint „a magyarországi Jobbik (parlamenten kívüli fasiszta párt) és rohamosztaga, a Magyar Gárda uszító performanszai során komikus módon épp olyan kettős kereszteket állít föl mindenfelé, mint pár száz méterrel odább Ján Slota”. TGM állítja, „az Egyesült Államok, a NATO és az EU rosszhiszemű, könnyelmű, tudatlan és buta oroszellenes politikai fordulata – amelynek fő magyarországi élharcosa Orbán Viktor országgyűlési képviselő, neokonzervatív politikus (Fidesz-KDNP) – annyira fölbátorította az ukrán nacionalizmust, hogy a zűrzavarba süllyedt ukrajnai kormányzat megpróbálja egyszerűen betiltani a nemzetiségi oktatást és nyilvános nyelvhasználatot, az ungvári egyetem magyar oktatási nyelvű kara veszélybe került”. A kelet-közép-európai magyar kisebbségek védelme egyre nehezebb. /Tamás Gáspár Miklós: Golyózáporban a magyar kisebbségek. = Szabadság (Kolozsvár), okt. 14. – egyidejűleg közölte a pozsonyi Új Szó és a bukaresti Új Magyar Szó, továbbá részletesen ismertette a pozsonyi Sme. – Nem jelezték, hogy a cikket a szerző először a Népszava október 13-i számában közölte. / A cikkíró állításával szemben a kettős állampolgárság megadása nem abszurd magyar kezdeményezés, Románia is megadta a határom túli románoknak. Hegedűs Dániel A Nagymagyar Játszótér és következményei című cikkében kikelt a Kárpát-medencei Magyar Képviselők Fóruma ellen, azt feleslegesnek és értelmetlennek mondta, továbbá következmények nélküli eszem-iszomnak, némi szolid magyarkodással. A cikkíró szerint házelnök nemzetpolitikai tevékenysége kártékony.
2008. október 15.
Papp Kincses Emese újból kifejtette Markó Béla írásával (Egy elmaradt egyezség története, Élet és Irodalom, szept. 19.) kapcsolatos nézetét. Elutasította Markó álláspontját, hasonlóan a korábban írt cikkéhez /Erdélyi kecske és káposzta – Reflexió Markó Béla helyzetelemzésére, Szabadság (Kolozsvár), szept. 26., 27./ /Papp Kincses Emese: ,,Kurucok” és ,,labancok” (Kis erdélyi szomorújáték – Álláspont). = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), okt. 15/
2008. október 20.
Marosvásárhelyen a Látó-színpad vendége volt október 18-án a budapesti Élet és Irodalom hetilap négy szerkesztője. Kovács Zoltán, Rádai Eszter, Megyesi Gusztáv és Csuhai István a hetilap szerkesztéséről, a munkájuk során felmerülő kérdésekről beszéltek. Az ÉS-ben rendszeresen publikáló Kovács András Ferenc, a Látó főszerkesztője faggatta az Élet és Irodalom szerkesztőit arról, hogy mi történt azóta, hogy 2001-ben, ugyancsak a Látó Irodalmi Színpadán, bemutatkoztak a marosvásárhelyi olvasók előtt. Az ötven éve működő lapról Kovács Zoltán elmondta, jelenleg húszezer példányban jelenik meg. /A. E. : Élet és Irodalom Marosvásárhelyen. = Új Magyar Szó (Bukarest), okt. 20./ „Néha fontosabb az, hogy ki ír le valamit, mint az, hogy miről szól az írása” – vélekedett Kovács Zoltán, a liberális beállítottságú ÉS főszerkesztője. Elmondta, a lap ma már önfenntartó. /Máthé Éva: Szerzők politikai skatulyákban. = Krónika (Kolozsvár), okt. 20./
2008. október 21.
A budapesti Élet és Irodalom szerkesztői október 18-án vendégeskedtek Marosvásárhelyen. – A politika kettéosztotta a magyar társadalmat, leegyszerűsítette, lesüllyesztette a közgondolkodást – körvonalazta a magyarországi sajtó helyzetét Kovács Zoltán, az ÉS főszerkesztője. Az ÉS ideológiai szempontból liberális. /Nagy Székely Ildikó: Sejtik a nagyvilágot. ÉS a Látó Színpadán. = Népújság (Marosvásárhely), okt. 21./
2008. október 24.
Az Élet és Irodalom 38. számában olvasható egy Nádas Péter-esszé Kalandozás a bizalom forrásvidékein címmel, illetve magyarázó alcímmel: Vadkapitalizmus versus premodern restauráció. Írása elhangzott a Magyar Nemzeti Bank Monetáris Tanácsa előtt, Budapesten, szeptember 15-én. Ezt nem érti, írta Krebsz János. Tényleg odafigyelnek a döntéshozók erre? Tiszteletteljesebb megközelítéssel: a bankszakember és az író is „építi, építi ezt a hazát!”. Azonban éppen Nádas írógenerációja szakított az illyési és verespéteri vízügyi szemlélettel. Az író nem dumál bele abba, amihez nem ért, mondták. Esterházy Péter emlékezetes mondása: alanyban és állítmányban gondolkodik, nem országban. Talán még Esterházyt lehetne meghívni a Magyar Nemzeti Bank Monetáris Tanácsának körébe, ő jól elbohóckodná a feladatot. Szórakoztató lenne. /Krebsz János: A szellem hatalma. = Új Magyar Szó (Bukarest), okt. 24./ Esterházy Péter pontosabban ezt mondta: Én nem népben és nemzetben, hanem alanyban és állítmányban gondolkodom. Továbbá: „Mi a magyar? Nem érdekel, fütyülök rá. Ha valami nem érdekel, az az, hogy mi a magyar. ” – „Előbb van az én, azután a mi, s nem nárcizmusból, hanem mert én nélkül nincsen mi. ” /Esterházy Péter: A semmiről, a mindenről, Magyar Nemzet, 1992. júl. 27./
2009. január 16.
Markó Béla, az RMDSZ elnöke az Élet és Irodalomban elemezte, bemutatta a romániai magyar politika kormányban /vagy kormányzati oldalon/ eltöltött tizenkét évét és felvázolta a jövőben, ellenzékben követendő utat. Szerinte az egész kárpát-medencei magyar kisebbségpolitika – autonómia-politika – esélyeit kellene számbavenni, mert a gondok közösek: Trianon óta a „húzd meg, ereszd meg” utódállami játék folyik. Magyarként nem volt könnyű kormánypártinak lenni Romániában, szögezte le. Egy kisebbségi magyar közösség már eleve a barikád másik oldalán van. A kommunizmus idején még azt is megtorolták rajta, amit nem ő „követett el”, az 1956-os magyar forradalmat és szabadságharcot. Az emberek mindig úgy érezték Erdélyben: a románok, akik ütnek, és a magyarok, akik állják. Tömegével jöttek a román szerencselovagok Székelyföldre, ahol legalább részlegvezető lehetett belőlük. Magyarországon nehéz megérteni, hogy az önfeladásnak, a rejtőzködésnek, a nacionalizmusnak miféle próbatételeit élte át az erdélyi magyar közösség, mindezt a tömbben élő székelyeknek volt a legnehezebb feldolgozni. Ilyen előzmények után alakult meg 1989 decemberében a Romániai Magyar Demokrata Szövetség, és hozta meg azt a döntést, hogy a román pártokkal párbeszédet folytatva próbál a magyar közösség helyzetén változtatni. 1996-ban az RMDSZ kormányra lépett. Markó tizenkét esztendő múltán állítja, hogy eredményes, sikeres korszak ért véget a 2008-as parlamenti választásokkal. Új alkotmányos kisebbségjogi rendelkezéseket fogadtak el, és új törvényeket, kiépítettek egy majdnem teljes anyanyelvű iskolarendszert stb. „Feloldódni látszott az etnikai szembenállás hatalom és közösség között” – Markó szerint. Érzelmileg továbbra is kormányellenes maradt a magyar közösség, ezt „használta ki újból és újból Tőkés László és a Magyar Polgári Párt, de néhány független értelmiségi is, akik folyamatosan támadták kormányzati szerepvállalásáért az RMDSZ-t. ”A legnagyobb eredmény az alapvető közérzeti változás volt, amely végbement a magyar közösségben. Megváltozott a román-magyar viszony a politikában. Ezáltal pedig megváltozott a magyarok közérzete. Az RMDSZ támogatása ma is töretlen. Magyarországról Markó két oldalról kapott kritikát, amikor azt mondta, hogy előállhat egy szlovákiai típusú feszültség. „Nagyon” liberális és „nagyon” konzervatív oldalról bírálták ezért. A liberális oldalon nem hisznek abban, hogy a mai Európában nemzeti alapon is lehet még konfrontálódni, behelyettesítenék a magyar-román szembenállást a jobboldali-baloldali stb. szembenállással; a konzervatív oldalon viszont általában nem hisznek a párbeszédben. Markó számára, aki részese-alakítója is volt az elmúlt két évtizednek, a legfontosabb tanulság: politikai eszközökkel lehet lényeges változásokat elérni a román-magyar viszonyban, ezeket tartóssá csak úgy lehet tenni, ha nem ideológiai, hanem etnikai alapon politizálnak. Az etnikai kritériumokat nem tagadni kell, hanem elfogadtatni és érvényesíteni! Más szóval magyar-román megbékélésre van szükség. A cél az etnikai paktum. Az intézmények vezetésében való kellő magyar jelenlét egy lehetséges etnikai megoldás egyik legfontosabb eleme. Jelenleg Kovászna megyében, ahol a lakosság 75%-a magyar, tizenkét évvel ezelőtt a dekoncentrált intézmények vezetőinek alig 15%-a volt magyar, ma ez az arány 55% körül van. Hargita megyében, ahol a magyar lakosság aránya 85%, ezelőtt 12 évvel szintén 15-20 százalék körül voltak a magyar vezetők, ma pedig 60% fölött vannak. Mint látható, jelentős a javulás. A jövőben etnikai megegyezésre van szükség, egy olyan elv érvényesítésére, hogy a magyaroknak mindig ott kell lenniük a központi kormányzati intézményekben. Szükség van az autonómiára. Ellenzékben az RMDSZ érdekképviseleti-érdekvédelmi szervezetként fog fellépni. /Markó Béla: Kormányból ellenzékbe (A romániai magyar politika tizenkét éve). = Élet és Irodalom (Budapest), jan. 16./ Újraközölte: Új Magyar Szó (Bukarest), jan. 23./
2009. március 23.
Az egyik székelyföldi napilapban az erdélyi jobboldal egyik emblematikus publicistája radikális hangvételű írásban emlékezett meg a magát liberálisnak nevező magyarországi oldalról. Erre reagálva az egyik, liberálisként számon tartott portál megszervezte az első nagy erdélyi elhatárolódási versenyt. A nagyoktól (Élet és Irodalom, Magyar Narancs – Mancs meg a többiek) ellesett, harcosan radikális hangvételű filippikában ostorozzák az említett írás szerzőjét, és a cikktől való elhatárolódásra szólították fel a napilap főszerkesztőjét. Az ostorozásból természetesen nem hiányozhat az ilyenkor szokásos nácizás. És persze ott van a jeles pesti orgánumok által meghonosított aláírásgyűjtés is, amelyet civil kezdeményezésként hirdettek meg, és amelyben lehetővé teszik, hogy minden szimpatizáns osztozzon harcos proletár dühükben. A másik oldalon egy jobb oldali portál meg a szerző mellett kezdett hasonló akcióba. Az inkriminált publicisztika nem tekinthető náci írásnak. Éppen a balliberális oldal szokta ostorozni a jobbosokat azzal, hogy „importálják a megosztást”. Erre most ők honosítják meg ezt, holott Erdélyben inkább valami mellett szoktak aláírni – lásd a Bolyai Egyetem melletti aláírásgyűjtési akciókat. /Balogh Levente: Elhatárolódók. = Krónika (Kolozsvár), márc. 23./ Előzmény: György Attila cikkét, az ellene megfogalmazott állásfoglalást és Borbély Zsolt Attila írását együtt hozta: Erdélyi Napló (Kolozsvár), márc. 16.
2009. június 12.
Az Új Magyar Szó rendszeresen újraközli magyarországi baloldali lapok cikkeit. A június 12-i számában közölte a Népszabadságból átvett két cikket /Aczél Endre: Az írás a falon, Boda András: Trianoni ájulás/, továbbá az Élet és Irodalomból /- tódor -: Média-aktivitás/ és a Heti Világgazdaságból /Egy a zászló? A Fidesz-álom vége/ is hozott cikket. /Új Magyar Szó (Bukarest), jún. 12./
2009. július 24.
Markó Béla az Élet és Irodalomban közölte terjedelmes írását, melyet az ÚMSZ átvett. Az ötvenes években, gyermekkorában, a Magyar Autonóm Tartományban, Kézdivásárhelyen a cégtáblákról tanult meg olvasni magyarul. Két évtizeddel később, a hetvenes években, Marosvásárhelyen gyermekei cégtábláról, utcanévről, nyilvános feliratról kizárólag csak románul silabizálhatták a szavakat, a magyar nyelv gyakorlatilag teljesen eltűnt a közéletből. Százszázalékos magyar lakosságú települések nevét is kizárólag románul írták ki a bejáratnál. Az 1989-es változás a magyarok kezdtek reménykedni a nyelvi – és persze nem csupán nyelvi – egyenjogúságban. Erre hiába vártak. 1990-ben a százhatvanezres Marosvásárhelyen még körülbelül nyolcvanötezer magyar élt, tehát jóval több, mint ötven százalék. 1989 végén egy ekkora városban nem volt egyetlen magyar felirat sem. Elkezdődött a szinte kilátástalannak tetsző küzdelem a kétnyelvűségért. Kitették a város végére a kétnyelvű –felül román, alul magyar – helységnévtáblát, rá néhány órára bemázolták, letörték A városban egyetlenegy magyar felirat volt látható egészen rövid ideig, kiírták a kirakatüvegre a „Farmacia” felirat mellé, hogy „Gyógyszertár”. 1990. márciusában ezért vér folyt Marosvásárhelyen, sok vér. Halottak voltak és sebesültek. Hosszú évek múltán 1999-ben az oktatási törvény, 2001-ben a közigazgatási törvény, majd 2003-ban a módosított alkotmány szavatolta az anyanyelvű oktatást, illetve bizonyos arányszám – a törvény szerint: húsz százalék – fölött a kétnyelvű feliratok kötelező használatát. Önkormányzatokban, állami intézményekben magyarul is lehet beszélni, szóban és írásban magyarul is lehet fordulni a hatóságokhoz. Kolozsváron azonban még mindig nincsenek magyar feliratok. A szlovák nyelvtörvény mutatja, hogy a nyelvi kizárólagosság nem sajátosan román, szlovák, ukrán vagy szerb találmány a Kárpát-medencében, hanem a többségi kultúra, egyeduralmának kifejezése. Romániában ma még csak egy-egy apróbb jele van a nyelvi jogok újabb korlátozásának. Markó Béla magát liberálisnak vallja, időről időre konzervatívvá és nacionalistává teszi a többségi ostobaság: hogyan legyen megértő ezzel a gyarmatosító lenézéssel, ezzel a mérhetetlen arroganciával szemben? Markó több mint másfél évtizede az egyik legismertebb politikus Romániában, de alig akad román újságíró, aki hajlandó lenne helyesen, ékezetekkel leírni a nevét. Ami ma Szlovákiában történik, és ami talán Romániában is készülődik, az úgy nevezhető: a nemzetállam visszavág! Markó követte a magyarországi reagálásokat erre a nyelvtörvény-ügyre. Tisztességesek, helyénvalóak a kormányoldal és az ellenzék részéről egyaránt. De mintha lagymatagok lennének! Mintha nem éreznék nagy tétjét annak, ami elindult. Keményebb fellépéssel kell elejét venni a későbbi folyamatos szembefeszülésnek. „Magyarországnak most kellene összeszednie maradék tekintélyét ahhoz, hogy az európai bürokraták közönyét és a politikusok cinizmusát megtörve felhívja a figyelmet a veszélyre” – hangsúlyozta Markó. /Markó Béla: Nyelvtörvény és környéke. = Új Magyar Szó (Bukarest), júl. 24. – először megjelent az Élet és Irodalom július 17-i számában, szintén átvette: Népújság (Marosvásárhely), júl. 28., 29./
2009. szeptember 3.
Folytatódik a Várad kulturális folyóirat Törzsasztal nevű beszélgetéssorozata, amelynek szezonnyitó első vendége Karafiáth Orsolya költő, publicista, énekesnő lesz szeptember 4-én Nagyváradon. Az idei évadban vendégül látják még a Selyem Zsuzsa szépíró-novellistát, Kőrösi Zoltán írót, a Magyar Rádió művészeti szerkesztőségének egykori főszerkesztőjét, Borbély Szilárd debreceni költőt, novellistát, valamint Grecsó Krisztián írót, az Élet és Irodalom hetilap prózarovatának vezetőjét. Szűcs László, a Várad folyóirat főszerkesztője beszámolt arról is, hogy a lap hamarosan különkiadásokkal is jelentkezik, melyekben a Törzsasztal beszélgetései nyomtatott formában olvashatóak, valamint hozzáférhetőek lesznek a rendezvény meghívottjaival készült interjúk és városismerkedő anyagok is. /Totka László: Friss menü a Törzsasztalon. = Új Magyar Szó (Bukarest), szept. 3./
2009. szeptember 25.
Markó Béla esszéjét az Élet és Irodalomból átvette az ÚMSZ. Az elmúlt két évtizedben politikai nagygyűlésen többször elhangzott az LGT-szám: „Miénk itt a tér”! Ezt mondták a hódítók, de a leigázottak is. Amíg ezt dúdolja magyar, román, szlovák, szerb, ukrán a Kárpát-medencében, addig nem tudunk a bűvös körből kitörni, állapította meg Markó. Legfőképpen a magyarok, hiszen Trianon alólunk húzta ki a „teret”. Az RMDSZ megtalálta a szakkifejezést: „belső önrendelkezés” szükséges. Kilencven éve félünk a kisantanttól, és ők kilencven éve félnek tőlünk. A kié itt a tér? Kérdésre új választ kell találni. A kilencvenes évek elejének legradikálisabb romániai magyar politikusai voltak a legközelebb a megoldáshoz, amikor a „társnemzet” gondolatát felvetették. Erdélyben közel egy évszázada folyik a harc a tér birtoklásáért. A közös térről, a Kárpát-medencei vagyonközösségről mindig a vesztesek álmodoztak. Egy lehetséges együttélési modellt kell kidolgozni. Ennek a modellnek a „vagyonközösség” gondolatán kell alapulnia, de a külön – személyi és közigazgatási – autonómiákat is magában kell foglalnia. Székelyföldön van egy érdekes, tulajdonforma: a közbirtokossági erdő. Egész Erdélyről mint egy magyar–román–szász–sváb-roma stb. szellemi-kulturális közbirtokosságról kellene előbb-utóbb készíteni egy „megvalósíthatósági tanulmányt”. Sokak számára csupán szimbolikus jelentőségűnek tűnhet az az RMDSZ-követelés is, hogy Romániában ismerjék el „államalkotó tényezőnek” a történelmi kisebbségeket. Az államot ma Kelet-Közép-Európában nemzetek alkotják: egy-egy nemzet egy-egy államot. Ezeket a nemzetállamokat kellene felcserélni a régiók, nemzetek, nemzeti-etnikai közösségek államaira, amelyekben mindannyian társtulajdonosok vagyunk. Ki kellene alakítani a „különlétek” együttlétét, és társtulajdonosként igazgatni ezeket a közös államokat. /Markó Béla: Kié itt a tér? Gondolatok egy Kárpát-medencei „vagyonközösségről” = Új Magyar Szó (Bukarest), szept. 25./ Markó Béla politikai esszéje először az Élet és Irodalom szeptember 18-i számában jelent meg.
2009. szeptember 25.
Hogyan változik meg, és mivé alakul ebben az új, átrendeződő világban a helyünk és a szerepünk, a közösségi lényegünk? A kérdés feltehető a magyarsággal kapcsolatban is. Erről a kérdésről Tamás Gáspár Miklós „töprengett el mélyenszántóan az Élet és Irodalom hasábjain. ” Briliáns levezetését fontos veszteségek nélkül persze lehetetlen összefoglalni, jegyezte meg a cikkíró. „Az, amit – ha tetszik, polemikus célzattal – ‚magyarnak’ neveztünk, ‚magyarnak’ éreztünk” – véget ért. A ‚magyar nemzet’ szubsztanciája nincs többé. ” „A szó tárgyi-történeti értelmében nem vagyunk többé magyarok” – állapította meg Tamás Gáspár Miklós, Erdélyből az anyaországba áttelepült világpolgár Magyarok voltunk című politikai esszéjében. /Ágoston Hugó: Magyarok – vagyunk? = Új Magyar Szó (Bukarest), szept. 25./
2009. szeptember 28.
Kántor Lajos nagy elismeréssel fogadta Markó Béla RMDSZ-elnöknek a budapesti Élet és Irodalomban (majd az Új Magyar Szóban) Kié itt a tér? címmel megjelent írását: nagyon időszerű, meggyőzően fölvezetett gondolatok. /Kántor Lajos: Kolozsvári néző – 2009. szeptember (4). = Szabadság (Kolozsvár), szept. 28./ Előzmény: Markó Béla: Kié itt a tér? Gondolatok egy Kárpát-medencei „vagyonközösségről” = Új Magyar Szó (Bukarest), szept. 25. – először az Élet és Irodalom szeptember 18-i számában jelent meg.
2009. október 30.
Az Új Magyar Szó rendszeresen átvesz a Népszabadságból vagy az Élet és Irodalomból az ellenzéket, a Fideszt támadó cikkeket. A mostaniban Váncsa István Orbán Viktort, a Fidesz elnökét támadja. /Váncsa István: Oszkár marad. A szélsőséges: a másik, Élet és Irodalom. = Új Magyar Szó (Bukarest), okt. 30./
2009. november 11.
A Nobel-díjas Kertész Imre arra a kérdésre, hogy berlininek vagy budapestinek érzi-e magát, a Die Welt lapnak azt válaszolta, hogy Budapesten ,,A helyzet az elmúlt tíz évben folyamatosan romlott. Szava a jobboldali szélsőségeseknek, illetve az antiszemitáknak van. A magyarság régi terhei, »a hazugság és az elfojtásra való hajlam« jobban érvényesül, mint eddig bármikor. Magyarország háborús szerepe, Magyarország és a fasizmus, Magyarország és a szocializmus: mindez nincs feldolgozva, mindezt csak kozmetikázzák és szépítgetik. ” Továbbá: ,,én az európai kultúra terméke vagyok. Egy dekadens, ha így akarja. Egy gyökértelen. Ne kössön engem Magyarországhoz. Elég az, hogy engem az ön honfitársai zsidóvá tettek. A faji és a nemzeti hovatartozás számomra nem érvényes, és hogy rátérjek az Ön által említett gazdag magyar irodalmi örökségre, elárulnék önnek valamit: a szocializmus évei alatt egyetlen, államilag engedélyezett könyvet sem olvastam el. Az én ízlésemnek ez nem felelt meg. Ha ezzel időnként meg is próbálkoztam, mindig kifordult a gyomrom. Természetesen van néhány magyar szerző, akiket én igen tisztelek. Ők a nyelv csodálatos művészei, dekadens játékos alakok, akiknek a neve önöknek itt, Németországban nem sokat fog mondani: például Krúdy Gyula, aki 1878 és 1933 között élt, vagy Szomory Dezső, a Krúdy kortársa volt. Mindketten ugyanakkor nagyszerű esszéírók is voltak”. A Népszabadságban Takács Ferenc írta ,,Nincs, aminek örülni és nincs, mit ünnepelni”, felköszöntő örvén pedig bocsánatot kellene kérnünk tőle, mármint Kertész Imrétől ostobaságunkért, gyávaságunkért és rosszhiszeműségünkért. Esterházy Péter még nem olvashatta a Die Welt-interjút, amikor az Élet és Irodalomban közölt jegyzetét lezárta: ,,Elvégzett egy munkát a magyar nyelvben, a magyar gondolkodásban, a nagy magyar irodalomban, a világirodalomban, amit senki más nem végzett el, igaz, nem is végezhetett. Munkánk személyes; hogy ez így legyen, azért kevesen tettek többet, mint Kertész Imre. ” Herta Müller bánáti születésű idei német és német nyelven író Nobel-díjas írónő és Kertész Imre között annyi hasonlóság van, hogy mindketten egykori életterük – szándékosan kerülöm a ,,hazájuk” szót – saját bűneivel és egyéb mulasztásaival való szembenézését hiányolják, és a mérhetetlen különbség köztük az, ami velük személyesen és felmenőik révén megesett: egyikük megjárta Auschwitzot, másikuk édesanyja németként a szovjet gulágot. Egyikük a Szekuritáté és a Ceausescu-diktatúra elől menekült Németországba, másikuk önként választotta a megtagadott Budapest helyett Berlint. /Sylvester Lajos: A magyarokhoz nem kötődő, magyarul író Nobel-díjas író. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), nov. 11./
